Arra az EGYSÉGRE amikor EGY voltál a FÉRFI-vel, életed nagy szerelmével, testileg, lelkileg, és ott azon a ponton azt hitted, hogy mindez az Örökkévalóságig tart, hisz elválaszthatatlanok vagytok?
Aztán történt valami ami ezt az Egységet szétszakította, lebontotta, s szívedbe mintha tőrt szúrtak volna, sőt mélyen azt meg is forgatták benne.
Emlékszel életed nagy csalódásaira,- mikor megcsaltak, elhagytak, kettétőrték az Egységet?
Emlékszel jelen s múlt életeid csalódásaira, fel nem dolgozott sérelmeidre? Az Önmagad vádlására, a bűntudatra, hogy Te vajon mivel járultál hozzá ehhez az egészhez?
Emlékszel mikor fejet hajtottál, s Önmagaddal is meghasonultál?
Emlékszel amikor az érzéseidet s Önmagadat megtagadva benne maradtál egy ilyen kapcsolatban, mert azt hitted van tovább, van kiút, és van újra egymásra találás?
Emlékszel mikor bíztál magadban és Őbenne, abban, hogy van tovább?
Bíztál,- mert hitted, hogy a múlt, múlttá válhat, feloldódhat, semmisé válhat, begyógyulhat minden ami fájt?
Emlékszel rá, mikor elhitted s bele is élted magad, hogy minden ott folytatódik majd ahol abbamaradt?
Elhitted a fogadkozásokat, a szép szavakat, a mosoly mögött lévő álarcokat, azt hitted mindez csak a képzeletedben van.
Emlékszel amikor Önmagad isteni méltóságát is eldobtad, csak azért, hogy szeretve légy, -azért, hogy eltartsanak, mert féltél, hogy egyedül nem vagy életképes?
Emlékszel, hogy csak azért maradtál ott, ahonnan már régen el kellett volna menned, hogy érezd azt, hogy tartoznod kell valakihez akivel szerinted egységben élsz?
Aztán egy ponton ez az egység érzése lassan kétséggé változott, s rájöttél, - Itt már nincs tovább helyed, lépned kell, bármennyire is fáj,- tovább kell lépned. Mert hű vagy magadhoz, ahhoz az isteni kiáradáshoz aki ott él benned.
A félelemtől megremegtél, vacogtál, lejátszódott előtted életed története, mert nem tudtad merre s hogyan tovább...
De aztán érted nyúlt egy láthatatlan kéz, egy támasztó kéz, ami felemelt, kiemelt ebből a kétségből, s erőt adott, megtámasztott.
Emlékszel, amikor kihúztad a gerinced, felemelted a fejed, s döntöttél, hogy ezt veled már nem tehetik meg?
Emlékeztél rá, mikor érezted, hogy most itt van a pillanat, most nem adhatod fel, ebbe nem nyomorodhatsz bele, nem halhathatsz bele, nem áldozhatod fel magad a szenvedés oltárán mint előző kapcsolataidban, előző életeidben tetted?
S az emlékezés oltárához érve, rádöbbentél, hogy senki sem fontosabb Önmagadnál, kivéve Isten!
Emlékszel még amikor az isteni Erő megtartott, erőt adott, s Te belesimultál ebben a megtartó láthatatlan kézbe?
Emlékszel amikor azt érezted, hogy Önmagaddal s Istennel is EGYSÉGBEN élsz, s nem kell neked senki, hogy betegye a lábát ebbe a Szent Szövetségbe?
Emlékszel arra, amikor teljessé váltál, amikor Önazonosságot alkottál magaddal?
EMLÉKSZEL AZ EGYSÉGRE?
ITT VAN AZ AZ IDŐ A JELENBEN A MOSTBAN, AMIKOR MINDEN EGYES FÁJDALMADAT, SZERELMI BÁNATODAT LETEGYED, FELDOLGOZZAD!
iTT VAN AZ IDŐ, HOGY TELJESSÉGGEL ÖNMAGAD LÉGY, S AZ IDE KAPCSOLÓDÓ FÁJDALOMBAN LÉVŐ LÉLEKRÉSZEIDET FELTISZTÍTSD, FELFÉNYESÍTSD ÉS VISSZA VEDD MAGADHOZ!
ITT VAN AZ IDŐ, HOGY ÚJRA EGYSÉGEBEN, TELJESSÉGBEN ÉLJ MAGADDAL!
Szeretettel: Szokolai-Lendvai Katalin
