Magdolna írta:
Kedves Hölgytársak! Biztosan emlékeztek rá páran, hogy a múltkoriban egy poszt alatt próbáltam kideríteni, hogyan lehet felvenni
Szokolai-Lendvai Katalinnal a kapcsolatot?
Többen segítettetek is benne.
Örömmel jelentem, hogy azóta már túl vagyunk egy két részes oldáson, ahol új felismerések jöttek, eddig meg nem értett események gyökerei kerültek tisztázásra.
Történésekről, melyek mellett egy kézlegyintéssel elmentem anno, most derült ki, hogy mekkora hatásuk volt még a jelen életemre is.
Az oldások nyomán szépen helyükre kerülnek a puzzle darabok.
A másik mérföldkő pedig a nőiségemmel, a méhemmel való kapcsolat kialakítása, amiért nagyon hálás vagyok. Úgy érzem, új útra léptem ezen a téren!
-----------------------------------------------------------------
Tündi írta:
Kedvesek! Körülbelül egy héttel ezelőtt csináltam Tündinek egy Anya-sebbel kapcsolatos oldást, az alábbi sorokban ezzel kapcsolatban adja át megélését, tapasztalatát.
Áldás! A laptopján nincs ékezet, kérlek nézzétek ezt el.
Koszonom az egy hettel ezelotti ujjaszuletest, ahol atelhettem sejt szinten a legmelyebb anyasebem, azt hogy anyukam nem vagyott ram, aterezhettem, hogy mennyire felt a szabadsaga elvesztesetol mikor megtudta hogy allapotos velem. Ezt a felelmet hordoztam kozel 37 evig es ez volt a motorom, a mozgato rugom. Ahogy a felelmet az oldas alatt ateltem, atadtam magam neki, hagytam hogy szetaradjon a testemben majd tudatosan kilelegeztem a testembol.
Ez olyan felszabadulast hozott amit azota is erzek a testemben.
Az eddigi elakadasaim, a szerelemben, karrierben oldodnak es megtapaszthatom azt hogy az eromet es az akarat eromet visszakaptam es azt hogy en vagyok a sajat eletem teremtoje.
Regen voltak pillanatok amikor rajta kaptam magam, hogy anyukamat kovetem, utanzom, ugyanazokat a szavakat hasznalom es olyan volt mintha “En” “O” lettem volna. Az o utjat jartam, nem a sajatomat.
Hisz csak ezt ismertem. Valamitol megszabadultam orokre es ez nem az anyukam szeretete, sot most mely szeretet,megbocsajtas es nyugalom van bennem. El tudtam fogadni a tenyeket, nincs hibaztatas.
A felelem es az hogy aldozat vagyok, ez volt az ut amit kovettem.
De ez nem az enyem. Ez volt a legnagyobb felismeres amit oldas alatt lattam. Amikor a kozel ket eves kicsi lany meg mindig nem mert talpra allni es jarni. Az a felelem nem az enyem volt.
Most latom azt hogy azt valasztok amit szeretnek.
Nem kell mar megfelelnem annak amit a szuloktol es a generiacokon at hordozott minta es szenvedes tanitott. Van mas ut is, amit nem a felelem energiaja taplal hanem a szeretet es a szabadsag.
Az,hogy mi az en utam, az rajtam mulik , mert en teremtem.
Most mar a pozitiv megerositesek - amik a meditacio alatt szulettek meg bennem - a mozgato rugoim. Ezek az egyszerunek hangzo szavak, mint “van erom”, “felelem nelkul elek”, “tudok a sajat utamon jarni” onallo vagyok, “egyenrangu vagyok” - jarjak at a sejtjeim es programozzak at a regi , felelemmel es aldozatisaggal atitatott mintaimat
---------------------------------------------
Andrea írta:
Kedves Csoporttagok Szeretném veletek megosztani az apaseb oldási tapasztalataimat. Ismét léptem egyet előre az életemben, és kértem Szokolai-Lendvai Katalin segítségét.
Most is ő kisért el, ezen az úton, melyért végtelenül hálás vagyok neki … hogy felfedezzem az elakadásaim okait.
Rá tudjak nézni azokra az élethelyzetekre, melyek nem működnek az életemben… hogy miért tartok ott, ahol… miért választom azt akit/amit… illetve mi az oka annak hogy a férfi aki mellettem van pontosan úgy viselkedik velem ahogy apukám tette.
Meg akarok neki felelni, hogy fogadjon el… etc!
Ráadásul még kinézetre is sok a hasonlóság bennük.
Erre én nem is figyeltem fel sokáig… de amikor kinyitotta a nehézgép kezelői jogositványát, és az asztal túloldaláról rá pillantottam, azt hittem menten leesek a székről… és akkor ez volt az első felismerésem, ezzel dolgom van!Az oldáson megjelent az egyik előző életem, ahol apám király volt, és előtte térdelek lehajtott fejjel, fiús rövid hajjal és fiús kopott, szegényes, szakadt ruhában. Majd felállok és kihúzom magam, elmondom neki amit éppen akarok… és kijövök a teremből.
Itt a legnagyobb felismerésem az volt, hogy állj ki magadért!
Az légy aki vagy! Legyen tartásod!
Majd ezután ebben az életemben találtam magam a születésem pillanatában, ahol ismét szembesültünk egymással. Ő katona volt akkor… fiút várt… lánya született. Itt szintén jött, hogy meg kell neki felelnem. Majd rájöttem a párkapcsolataim által hogy engem mindig is vonzott az egyenruhás férfi (kép)Volt egyenruhás katona az életemben… nagyon szerettem, viszont ő nem akart elköteleződni mellettem.
Ez is egy felismerés volt. Mélyen legbelűl én sem tudok elköteleződni. Állj bele az életedbe, legyél bátor!Itt is megkaptam a felismeréseket, és elmondtam amit gondoltam, megbocsájtottam neki.
Megköszöntem neki, hogy itt volt, tanitott engem elengedtem.Mostantól a választásaimat a saját belső forrásomból (isteni fényemből, a felsőbb énem által) hozom meg, nem pedig a generációs mintákat követve.Köszönöm szeretettel ölellek benneteket. Köszönöm hogy elolvastátok végtelen hála Katinak
------------------------------------------------------------
Andrea írta:
Kedves Csoporttagok. Szeretném veletek megosztani a történetemet... anyaseb oldás... és hogy mit adott nekem!Sokszor éreztem, hogy az életem megrekedt és nem haladok előre, vagy valami hiányzik... valami nem jó. Mindig olyan férfiak voltak mellettem akik, nem értettek meg, csak kihasználtak, és nem szerettek... csak azért voltak velem... mert (itt több okot is tudnék... de ki miért)
Ekkor olvastam itt a csoportban egy bejegyzést az anyaseb oldásáról, amiben azonnal magamra ismertem, és felvettem a kapcsolatot
Szokolai-Lendvai Katalinnal akinek végtelenül hálás vagyok a közreműködéséért, és segítségéért.
Először egy középkori kovács műhelyben láttam magamat, előző életemben, valahol Franciaországban, ahol macskaköves volt az út és valami vár volt a közelben. Az apám kovács volt, és az anyám csak ott volt mellette... háztartásbeliként. Az apám csendes visszahúzódó ember volt, az anyám (ebben az életben ő a nagymamám volt) nagy hangú, mindent tudó, és aki mindenbe bele üti az orrát.
Egy beszélgetésben csöppentem, ahol anyám kioktatott... nem értett meg, csak mondta a magáét. Én szerelmes voltam egy nemes fiúba, aki szintén nagyon szeretett, és akivel össze akartunk házasodni. Az anyám nem engedte, és azt mondta nem illünk egymáshoz. Mi szegények vagyunk ne álmodozzak! Majd addig vitáztunk hogy megmondtam, hogy én ezt a házat elhagyom. Ezután közölte az anyám, hogy ha kiteszem a lábam az ajtón soha többé nem mehetek vissza... apám semmit nem szólt, rám sem nézett.Én elsétáltam...! Nem akartam azt az életet, tudtam hogy hercegnő akarok lenni, erről álmodtam... luxusban élek, és szeretem azt a férfit, aki engem szeret.szeretet hiánymenekülésmeg nem értettség, beszélgetések hiánya
Ezek az érzések jöttek fel bennem, amik ebben a mostani életemben pontosan ugyanígy meg vannak (illetve már csak voltak!!!)
A szüleim soha nem értettek engem, fekete bárány vagyok a családban. Nem szerettek, és már kicsi óvodás koromban el mentem világgá, hogy másik családot keressek magamnak...
Most hogy felismertem ezeket a blokkokat, rájöttem, hogy ezek amiket itt ebben az életemben megélek, nem is hozzám tartoznak, mert ezek generációs minták, melyeket hoztam magammal... a múltból.
Ezért menekültem a párkapcsolataimból, sokat költöztem, nem értettek meg és nem beszélgettek velem.
Az élet erőssé tett, és ezért a férfiak ezt ki is használták (ki így, ki úgy)Ahogy most érzem magam, azt semmihez sem tudom fogni... könnyű vagyok és szabad.
Érzem hogy az életemet én irányítom és biztonságban vagyok. Vannak akiket szeretek és akik engem szeretnek, sebezhető vagyok, ám tiszta és őszinte. Vannak akik megértenek, mert egy hullámhosszon vagyunk és beszélgetünk, a többit pedig elengedem, mert nem szolgálja tovább az életemet. Nem érzem a menekülést mint opció, szeretettel tekintek mindenre, és mindenkire, és csak azokkal beszélgetek, akikkel hozzájárulás vagyunk egymás életéhez, akikkel megértem magam!
Köszönöm hogy végig olvastátok a történetemet és végtelen hálás szívvel ölellek Szokolai-Lendvai Katalin
---------------------------------------
Csilla első története:
“Babát szeretnék, szeretnénk Párommal, viszont sok ideje nem jön össze. Anyaseb témával már egy ideje foglalkozom önállóan, hátha ez akadályozza a gyermekáldást.”
A mondatok, amivel először felkerestem Katit. Egészen akkorig nagyon szépen ment az önálló munka, nem volt szükségem külső segítségre, majd eljött az a pont, ahol már megrekedtem. Bevallom, sokáig kerestem, mert olyan segítőt szerettem volna, aki alázatos, akiből nem a túl sok egó beszél, aki nem fölém helyezi magát, és aki kapcsolatban áll az ősivel, a magyarral, a néphittel.
Az első alkalomnál nagyon izgultam, hiszen mégiscsak egy ismeretlen előtt kellett megmutatnom magamat, és átengednem, átadnom magamat, hogy az ő vezetésére bízzam ezt a belső utazást. Viszont hamar megnyugodtam, mert visszaköszönt az a kellemes és szeretettel, gondoskodással teli hang, amit a meditációs videóiból már ismertem. (Jajj de jó még most is visszaidézni!)
Mélyre vezetett már első alkalommal is. A baba témára szeretem volna az oldást, de fenntartottuk annak a lehetőségét, hogy valami teljesen más jön elő. Így is lett. Először egy tó tetején lebegve találtam magamat, de úgy érzékeltem, hogy sötét van. Én ezt estének tudtam be (mert bekapcsolt - sajnos - sokszor az elmém, ami elkezdett magyarázatokat keresni, de ezekre Kati mindig ráérzett, és olyankor szólt, hogy ne keressek magyarázatokat, csak figyeljek, és akkor én folytattam a figyelést).
Vezetett, hogy mit és hol érzek a testemben. Egyszer csak mintha kihúzták volna a dugót a medencéből (tóból) és elkezdett egy örvény lefelé vinni, amitől én nagyon megijedtem. Majd egyre sötétebb lett, és én nem kaptam levegőt. Bepánikoltam, és éreztem a szorítást a mellkasomon. Jött az érzés, hogy szorít az, ami körülvesz. Végigvezettük az érzékszerveim bekapcsolásával, hogy mit érzek, látok, tapintok stb. Kaptam sok-sok segítséget Katitól ahhoz, hogy ki tudjam mondani, a szülőcsatornában vagyok. Összekapcsolódtam édeasanyám érzéseivel. Beszéltünk arról, hogy én mit érzek. Édesanyám érzéseivel kapcsolatban az jött, hogy félelmet érez, nem akar kiengedni a világba, visszatart. (Ami reaális, hiszen kb 10 nappal később születtem, mint ki voltam írva.) Visszatartott, mert nehéz az asszonysors, nehéz az anyasors, nehéz a világ egy asszony számára. Ez olyan mintázat, amit már ő is kapott, és adott ezzel nekem is tovább. Összeraktuk, hogy a visszatartás nálam olyan mintázat, ami a jelen életemben is megvan. Nem akarta, hogy nálam is elkezdődjön ez a nehéz asszonysors. Kati segített felismerni, hogy ezek nem az én érzéseim, és a segítségével hetedíziglen feloldottuk azt a mintázatot, hogy én is visszatartom magamban, hogy nehogy elkezdődjön számomra is ez a nehéz asszonysors.
Aztán segített a csatornán végigmenni. Rengeteg segített abban, hogy kilélegezzem az érzéseket. Megnyugodtam. Beszéltünk arról, hogy mit látok, kint várnak-e. Akkor láttam mamám arcát. Feljöttek érzések, hogy mamám fél. Engem félt, nem akarja, hogy kijöjjek. Ráhelyeztek édesanyám mellére, és ott is összekapcsolódtam édesanyám érzéseivel. Először jól éreztem magam, jó volt “kipottyanni”, mert megkönnyebbültem, hogy ez már megvan, de aztán megint jöttek a rossz érzések. Jött vissza a félelem és a sötétség. Ott megfejtettük újra, hogy amit én érzek, az az anyukám érzése. Ő azt érezte, hogy félt, hogy félelmetes a kinti világ. Nem engedi meg magának, hogy felszabadultan örüljön nekem, hanem korlátozza magát. Visszatartás minta megint, méghozzá itt a külvilág miatt, hogy figyelnek bennünket. Próbál viselkedni, amiből összeraktuk a nálam erősen fellelhető “fegyelmezett vagyok” mintát. Elkezdtük oldani ezt a mintát, hiszen ez az egész életemet végigkísérte, hogy mindig próbáltam viselkedni.
Kati kérdezte, hogy mire lenne még szükségem ott, abban a pillanatban. Mondtam, hogy hiányzik az édesapám, rossz érzés, hogy nincs jelen. Végigvezetett egy jeleneten, hogy édesapám megjelenik, és karjába vesz, és hárman együtt vagyunk, egységben, boldogságban, örömben. Jó volt átélni. Potyogtak a könnyeim, gyógyító volt.
Az oldás után továbbhaladtunk. Segített megjeleníteni a következő állomást, ami az édeasanyámmal való konfliktusomat okozta. Kisbabaként láttam magamat a kiságyamban. Este van, anyukámat pedig a nappaliban látom, és sír. Egyedül van, édesapám pedig elmegy dolgozni. Megint előjött a már ismert érzés, hogy mennyire nehéz az anyasors, mennyire félelmetes egyedül nevelni egy gyermeket, és, hogy ez mennyire visszatartó nekem is a saját babavállaláshoz. Kérdezte Kati, hogy hogyan reagálok én erre a helyzetre kisbabaként. Éreztem, hogy anyukámnak nagyon rossz, éreztem a fájdalmát, és a döntésemet is, hogy inkább nem kérek az anyatejből sem, nehogy azzal is további fájdalmat, TERHET okozzak neki, vagy elvegyek tőle, hanem mindent megoldok egyedül. “Bocs, hogy élek” érzés, nem akarom terhelni. Nagyon szépen visszajött ez a minta is, ami az életemet végigkísérte eddig.
Oldás után, amikor visszaadtuk a térnek az érzéseket, amik nem az enyémet voltak, megkérdezte újra Kati, hogy hogyan fejezném be a helyzetet úgy, hogy jó legyen (nekem is, anyukámnak is). Ez nagyon gyógyító volt, mintha a rossz emlékeket átírtam volna jóra. Akkor jött a kép, hogy ott vagyok a kiságyban, elkezd kivilágosodni, és jön fel a nap, elönt mindent a fény, és elkezdem a csörgőt rázni, hogy zajoskodjak, vagyis jelezzem, hogy vagyok, létezem. Már a “nem akarok teher lenni” minta ellenkezőjeként. Ő odajött boldogan, és egymás ölelésében megynyugodtunk, gyógyultunk.
De haladtunk tovább, mert annyira erősen bennem van a nehéz asszonysors minta, hogy ezzel még foglalkoztunk. Mert ezt már édesanyám is hozta.
Mentünk tovább az időben, és 6-7 éves lehettem, amikor mamámnál voltam, és ő elfordult tőlem, nem akart adni a tálca sütiből. Éreztem, hogy engem nem szeret, a fiú unokatesókat bezzeg jobban szereti. És a kérdések segítségével feltérképeztük, hogy én erre hogyan reagáltam. Mondtam, hogy a férfiak felé fordultam, a fiúkkal játszottam, nagypapám traktorján ültem, mentem vele a határba, a földekre. Mert vele sokkal kalandosabb az élet. Jött az az érzés is, hogy nekem gyerekként nem tetszett, hogy mama csak süt-főz. Az nem izgalmas, az nem kalandos. De Kati érezte, hogy csak a felszínt kapargatjuk, és mélyebben is van valami. Megállpítottuk végül, hogy ez a féltésről szól. Mama engem nagyon szeretett, de féltett: “Jajj ez a szegény lány. Nem tudja, hogy mi vár rá, nem tudja, hogy mennyire nehéz az élet, majd ha kimegy a nagy világba….” A már visszatérő minta, hogy nehéz az asszonysors, a leánysors. Oldottuk ezt a “szegény leánygyermek, minek van kitéve”.
Oldás után újra jött a kérés, hogy menjünk vissza, és vajon mi kellhet a mamámnak, hogy neki jó legyen, jól érezze magát, ne féltsen engem.
Az a kép jött, hogy ültessük fel a traktorra, ami azért volt érdekes, mert ő még biciklire felülni sem mert, nálam pedig megjelenik ez abban, hogy az autóvezetéstől félek. Visszautalva arra, hogy “milyen veszélyes a világ egy leánygyermek számára”. Örömmel lett tele, boldog volt, én pedig gyógyultam, és éreztem, hogy ő is gyógyult.
Mentünk tovább.
Még ami visszatérő kép volt, hogy “egyedül nevelni a leánygyermeket”. Édesapám sokat dolgozott, sokat volt éjszaka műszakban. Mamám is sokat volt egyedül anyaként. Dédnagymama férje odamaradt a háborúban, négy gyermekét nevelte egyedül, mama legnagyobbként nevelte a testvéreket. Szépnagymamámnál pedig nem tudni, hogy kitől esett teherbe, és onnan indult a gyermekvállalási téma.
Vagyis a nehéz asszonysors mélyen belém ivódott, és a női felmenőim által féltve vagyok, nem engednek, hanem visszatartanak, visszafognak, ahogy én is magamat. Nem merek elindulni, félek. Ezt mind oldottuk, egy spirális erő vagy örvény segítségével hetedíziglen, transzgenerációsan.
A legvégén a forrástól kértem és kaptam megerősítő mondatokat a visszatartásra, fegyelmezettségre, szegény leánygyermeki sorsra, hogy “nem akarok teher lenni, és egyedül megoldom.” Olyan mondatok kaptam, mint, hogy bátor vagyok, merek lépni, és olyat képet, hogy lobogtatom a hajamat, ahogy megyek előre. Ezekkel dolgoztam aztán a következő 21 napban.
Sok mindent oldottunk a sejtmemóriából, hatalmas gyógyulás történt. De nem volt rögtön érezhető az eredménye. 1-2 hónapig nagyon dolgozott minden bennem, beteg is lettem. De utána sokat javult a kapcsolatom édeasanyámmal, majd sokkal bátrabb lettem, és sok változást elindítottam az életemben, amiket előtte nem mertem meglépni. Hatalmas eredményt tud már egyetlen oldás is hozni, de utána még voltam Katinál, és még mélyebbre mentünk. Azt egy másik alkalommal fogom elmesélni.
-------------------------------------------------
Csilla második története:
Látványos volt az eredmény, szépen beindultak a dolgok az első oldásom után is, ezért örömmel osztom meg veletek a második oldásom történetét: Ez az oldás még január végén történt, viszont a beszámolóm megírása egészen idáig húzódott, nem véletlenül. Ezzel összegzek most, nézek vissza, hogy milyen változások indultak be az életemben 4 hónap alatt.
A múltkori oldásnak is az volt a tapasztalata, hogy 3-4 hónap kellett, hogy megdolgozzon az oldás.
Bennem mindig megmozgat valamit mások történetének olvasása, ezért fogadjátok szeretettel a legutóbbi oldásom történetét, kívánva, hogy bennetek is megmozdítson valamit.
A probléma, amit vittem Katihoz, az volt, hogy a kommunikációmban elakadást érzek: félek mit gondolnak mások, és még a szívemnek kedves témákról sem merek beszélni idegeneknek sem, online sem, barátoknak, családnak sem.
Kezdtünk egy ellazítással, átjárt az aranyfény, majd kérte, hogy lássam azt a pillanatot, ami az elakadást okozta bennem, az aranyfény vezessen el oda, akár gyerekkor, előző élet, transzgenerációs történet, oda, ahol az a valami történt velem.
Meg is jelent a kép: kicsi én, 7-8 éves lehettem. A hangulat komor, sötét, én pedig megyek az udvaron keresztül a családi ház ajtaja felé. Jön a félelem érzés, hogy nem jutok el az ajtóig. Nem tudok belépni az ajtón, mert megjelenik édesapám, és elállja az utamat. De ez nem az általam ismert szeretett mosolygós, csupaszív édesapa, hanem egy sötét alak. Érzem, hogy ő az, de nem ismerek rá.
Az állt össze, hogy édesapámban van a félelem, a sötét érzés, mert fél, hogy engem bánthat, olyat csinálhat vagy mondhat, amivel engem bántani fog. Mentünk tovább a feltárásban, és ez nem is édesapámhoz tartozó érzés volt, hanem a szüleié, mert láttam a gyerek édesapámat, és mintha őt bántották volna. Ott nagyon erős volt a sötét hangulat. Beazonosítottuk, hogy ez a sötét érzés nem az enyém. Itt oldottunk Kati irányításával, tudatosítottuk bennem, hogy mindez nem az enyém. Összességében azt oldottuk ki, hogy az édesapámon keresztül sok sötét érzés volt bennem, mint a “ne beszéljek”, “valami fojtogat”, ami az ő szüleitől, és ki tudja hány generáción keresztül volt. (Gyerekként mindig köhécseltem, mintha magamba szívtam volna sok mindent a környzetemből, és nem tudtam ezeket kiadni magamból.)
Majd visszamentünk újra ahhoz a képhez, ahol láttam a kicsi ént az udvaron. Kérte Kati, hogy öleljem át a kicsi ént, szorítsam magamhoz, szálljon a szívembe, olvadjunk össze.
Kérdezte Kati, hogy most hogy vagyok, de még maradt bennem egy kis sötét érzés. Csak annyit láttam, hogy édesanyám felmenői vonalához kapcsolódik, de nem láttam, hogy kihez. Csak képeket, színeket láttam. Oldottuk ezt is egy fekete szál elvágásával, majd egy odaképzelt tűzből kiemelt gömböt tettem a fekete szál helyére: amit én úgy éreztem, hogy a méhembe kell tennem.
Aztán megint kérdezte, hogy most hogy vagyok, és jött az újabb kép. Ugyaz a hely volt, a szülői ház udvara, ami aztán átalakult egy mocsaras, lápos hellyé (sok száz évre visszamenőleg lápos területről származtak őseim, - ezt utólag rakta össze az agyamat). Kérdezte, hogy kit látok, és egy középkorú nőt láttam. Nem kellett beazonosítanunk, hogy felmenő, előző élet, nem volt jelentősége. A nő futott, vagyis éreztem, hogy én futok az ismeretlen nő testében. Megnéztük, hogy ki elől futok: a nép elől futottam, majd jobban megnézve mérges, fenyegető asszonyok elől futottam. Ennél többet nem láttam, csak éreztem, hogy kergetnek, menekülök. Nem feszegettük tovább, nehogy agyból rakjam össze. Eltávolodtunk, hogy ne azonosuljak a nővel, és filmként néztem, hogy mit csinál. Tudta, hogy el fogja érni egy csónakot, ezért már annyira nem félt. Beszállt a csónakba, elindult, majd a csónak körbe-körbe forgott, majd képszakadás, nem láttam mást.
Azzal haladtunk tovább, hogy mit csinálhatna a nő, ha nem menekülne. Mit csinálhatnék az üldöző asszonyokkal. Erre az a válasz ugrott be, hogy én aztán semmit nem csinálnék velük, hanem beszállnék a csónakba, és nagyon céltudatosan, erővel, erőből eveznék. Még jött is a büszke érzésem, hogy milyen jól megoldottam, hogy akkor előveszek még több erőt magamból, hogy céltudatosabban evezzek. De itt le is lettem állítva, hiszen szembesítve lettem azzal, hogy a jól bevált mintához nyúltam megint: ugyanúgy menekültem megint. Itt elemeztük a saját életemet is, hogy hogyan jelenik meg a menekülés minta. Ugyanígy: menekülök valamilyen helyzet elől, majd amikor büszkén azt érzem, hogy végre megoldást találtam, az ugyanúgy menekülés lesz, csak egy másfajta formája. (Probléma megoldásának elkerülése, konfliktuskerülés.)
Majd akkor szembefordultam a nőkkel, megálltam. Mit csináltak a nők? Megtorpantak.
Segítő kérdésekkel próbáltuk feltárni, hogy milyen érzések járhatják át a nőt, és közben figyeltem a testemet, hogy mit és hogyan érzek. Éreztem a torkomban egy szorító érzést, elakadást. Kérte, hogy kiabáljam ki azt, ami bennem van, de csak egy erőtlen hangot tudtam kiadni. Újra és újrapróbálkoztam, amíg legalább egy kicsi erő került belém. Itt az az érzés jött, hogy nekem mások fájdalmát kellene kikiabálnom. Aztán erősebb hangot sikerült kiadnom, amikor kérte, hogy kérjem meg ezt a sötét rámülő érzést, hogy távozzon. Elkezdtem mondani a nőknek, hogy “távozzatok-távozzatok”. Kati viszont figyelt, és megállított, hogy mi ez az agresszió, vegyem elő a lágy női erőmet, és úgy, azzal kérjem őket, azzal legyek hatással, ne az agresszióval.
Aztán elmondtam nekik, hogy nem az én hibám. Kati kérte, hogy hangosan mondjam el nekik, amit érzek. Jöttek a szavak: “Ne legyetek rám mérgesek, én szívből cselekedtem, jó szándékkal. Nem akartam rosszat, nem akartam senkit bántani. Nem jogos, hogy rám haragszatok emiatt.” Jó érzés volt, erősnek éreztem magamat, jó érzés volt visszaadni ezt nekik.
De mentünk tovább, néztük, hogy a nők hogyan reagálnak. Lehajtották a fejüket, szégyellték magukat. Ezt Katival kielemeztük, hogy az életemre is jellemző, hogy magamra veszem a másik felelősségét, hibáját: nekem kellene mindent megoldanom. Ezek a nők is egy ember kezébe adták az összes felelősséget. Jó érzés volt visszaadni nekik, mondván: “Ez nem csak az enyém, ti is részt vetettek ebben, ezt közösen csináltuk.”
Szembefordultam az üldözőkkel, a bántókkal, a kritikusokkal, és átadtam nekik is a felelősségből.
Nagy felismerés volt, hogy mennyire magamra veszem, átveszem a felelősséget. Akár a munkában, akár magánéletben is: például amikor már szinte a másik helyett akarnám elvégezni a munkát, mindent átadok neki, hogy el tudja végezni, de még akkor sem csinálja. Mások helyett akarok cselekedni, akár a leckéket is átvenni, helyettük megtanulni az élet nagy tanulságait. Ezért pedig mindent odaadok, mindent megadok, nehogy amiatt ne tudjanak fejlődni, hogy valami hiányzott. Mindent átadok, ingyen is, nem kérek semmit, csak csinálják. — Ezek nagyon erős minták az életem minden területén. Amikor már mindent odaadtam, átadtam, de még a kisujjam is kellene. Majd még jön a hálátlanság is a másik oldaltól mindeezek ellenére.
Jó érzés volt visszaadni, hogy a felelősség nem csak az enyém: “nektek is ott van benne a részetek, ne hárítsatok mindent rám”.
Felszabadultam, nagyon szabad érzés volt.
Majd oldottunk itt is, miután egy óriási nagy “semmi” érzés volt benne, csak fény. Csak ültem a nagy semmiben, és mosolyogtam. Mindenféle gondolat, érzés nélkül. Sosem éreztem még meg a “semmit”, a félelemnélküliséget.”
Az oldás után pedig kitaláltuk az új mintát: elfolytás, visszaszorítás, visszaadom, nem az én érzéseim, és amit ezek helyére szeretnék. Elöntötte a testemet a női lágyság, fehér fényben úsztam mintha a paradiscsomban lennék. A mondat, ami előjött bennem: “A bennem lévő lágyságból fakadó erővel teremtek.”
Így ért véget a második alkalmam.
Az életemben éreztem változásokat az oldás után: szembefordulás volt az új mintám, de olyan érzéssel, amit akkor és ott éreztem. A lágyság, az engem átragyogó fehér fény. Több konkliktust felvállaltam az életemben, több helyzetbe beleálltam. Több emberrel szembefordultam. Többeknek visszaadtam a felelősséget. Sok energiám felszabadut így, mert sokmindent hordoztam mások helyett. Az eredmény nem kézzel fogható, nem látványos, nem fordult 180 fokot az életem. A hozzáállásom változott, mert megéreztem magamban egy másfajta női erőt, és megéreztem a lehetőségét annak, hogy akár szembe is fordulhatok, és elmondhatom, hogy mit érzek. Amit eddig sosem tettem.
-----------------------------------------------------------------------------
Marika írta:
"Szia Kata! Nagyon hálás vagyok Neked azért hogy egyre jobban érzem magam Még sok dolgozni valóm van magamon , de nagyon jó irányba haladok. Meditálok ha csak tehetem.
Nagyon jó hallgatni Téged már az gyógyít!
Szabadabb lettem, nem vagyok túl érzékeny már, és nem veszek mindent magamra. Jobban szeretem az embereket is és másképp nézek rájuk.
Már nem tudnak könnyen eltéríteni magamtól.
Nem kuncsorgok szeretetért megszerettem magam.
Úgy örülök hogy utamba kerültél és ez nem véletlen!
Áldjon meg Téged az Isten! "
-----------------------------------------------------------------------------------------
Gabriella írta:
Gabriella ma adta át Nektek az Anya-seb oldásàval kapcsolatos megèlését, amiért nagyon hàlás vagyok Neki!
Fogadjàtok nyitott szívvel:Megszületett az átvett minták, anyasebbel kapcsolatos tapasztalat leírása.Kb. két hónapja is van, hogy Katihoz fordultam, mert ha tehetetlen voltam egy bizonyos dologgal kapcsolatban amit nem tudtam megoldani, mert hiába próbáltam megtenni amit lehetett, mint akasztott a Taroban, nem mentem semmire.
Ez a helyzet, vagy helyzetek, melyek már nem is tudtam mióta állnak fenn, mióta törnek rám hasonló megélések, olyan bénító érzést hoztak ki belőlem, hogy mint akit hibernáltak napokra képtelen voltam normális energetikai állapotba kerülni. A tehetetlenség érzése lebénított.
Mikor ez utoljára előfordult, kértem meg Katit, hogy segítsen.
Visszavitt a magzati koromba, amikor rátaláltunk arra a helyzetre, ami okozta nekem ezt a blokkot. A nagyanyám mondott valamit az édesanyámnak ami hatott rá,ez az érzés volt az amit átvettem tőle.
Az első két hétben megkönnyebbülést hozott az oldás, a harmadik héten jöttek fel negatív tudattartalmak, de egy hét alatt elmúlt.
Azóta eltelt 2 hónap, volt olyan helyzet ahol tehetetlen voltam, de ez a bénító érzés nem jött elő. Gyakran előfordul, hogy ismerünk technikákat ami segíthet, de egy bizonyos helyzetekbe eszünkbe sem jut.
Hálás köszönet Katinak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése