Bár az életünk valószínűleg nagyon különböző, talán érted, mire gondolok.
Sokan éljük át, hogy a tudatunkba vagyunk zárva. Amit gondolunk és hiszünk, meghatározza, és gyakran korlátozza az érzéseinket, a tetteinket, és hogy mit tartunk lehetségesnek.
A munkám során fedeztem fel, hogy miközben a bebörtönző hiteink egyénien játszódnak le, néhány közös mentális börtön is hozzáad a szenvedéshez.
A szenvedéseink nagy része abból a tévképzetünkből ered, hogy nem lehetünk egyszerre szeretetre méltóak és valódiak: ahhoz, hogy mások elfogadjanak és elismerjenek, meg kell tagadnunk, vagy el kell rejtenünk az igazi énünket.
A gyógyítás, a beteljesülés és a szabadság abból a képességünkből ered, hogy meg tudjuk választani, miként válaszoljunk mindarra, amit az élet hoz, és mindannak, amit megtapasztalunk, jelentést adjunk, és belőle célt nyerjünk-különösenképpen a szenvedésünkből.
A szabadságot egész életünkben gyakoroljuk -olyan döntés, amit naponta újra meg újra meg kell hoznunk.
Végül a szabadsághoz remény is kell, amit kétféleképpen definiálok: egyrészt annak a tudatosítása, hogy a szenvedés, bármilyen rettenetes is, átmeneti, másrészt kíváncsiság is, hogy felfedezzük, mi történik aztán.
A remény lehetővé teszi számunkra, hogy a múlt helyett a jelenben éljünk, és kinyissuk mentális börtönünk kapuit.
A döntés képessége mindannyiunkban megvan. Amikor a külvilágból semmi segítő vagy tápláló nem érkezik, az pontosan az a pillanat, amikor lehetőségünk van felfedezni, kik is vagyunk valójában. Nem az számít a leginkább, hogy mi történik, hanem hogy mit kezdünk a tapasztalatainkkal. Amikor megszökünk a mentális börtönünkből, nemcsak megszabadulunk attól, ami visszatartott, hanem abban is szabadok leszünk, hogy a szabad akaratunkat gyakoroljuk.
Amíg nem vagyunk rá készen, nem változunk. Néha egy nehéz körülmény – mondjuk, egy válás, egy baleset, egy betegség vagy egy haláleset – kényszerít rá, hogy szembenézzünk valamivel, ami nem működik, és valami mást próbáljunk helyette.
Néha olyan hangossá és kitartóvá válik a belső fájdalom vagy a kielégítetlen vágyódás, hogy egy percig sem hagyhatjuk már figyelmen kívül. De a készenlét nem kívülről jön, és se siettetni, sem erőltetni nem lehet. Akkor vagy készen, amikor készen vagy, amikor valami elmozdul belül, és eldöntöd: Mostanáig ezt csináltam. Most valami másba kezdek.
A változtatás arról szól, hogy megszakítjuk azokat a szokásokat vagy viselkedésmintákat, amelyek már nem hasznosak a számunkra. Ha értelmesen meg akarod változtatni az életedet, akkor nemcsak elhagysz egy diszfunkcionális szokást vagy hitet: hanem egy egészségessel váltod fel.
Megválasztod, merrefelé indulsz tovább. Találsz egy nyilat, és követed. Ahogy elindulsz az úton, fontos, hogy ne csak azt gondold meg, mitől akarsz megszabadulni, hanem hogy mit szeretnél szabadon csinálni vagy mivé szeretnél válni. Végül amikor megváltoztatod az életed, nem az a célod, hogy az új éned legyél.
Az a célod, hogy az igazi éned legyél – az egyedüli gyémánt, ami soha többé nem fog létezni, és semmivel nem lehet pótolni.
Bármi történt veled – a döntéseid, amiket mostanáig hoztál, ahányféleképpen próbáltál helytállni –, az mind számít: mind hasznos. Bármit csináltál, az hozott el idáig, eddig a pillanatig. A szabadság végső kulcsa az, hogy folyamatosan azzá válj, aki igazán vagy.
ÉS MOST?
Az áldozatlét börtöne
Tapasztalatom szerint az áldozatok azt kérdik: „Miért én?”.
A túlélők azt kérdik: „És most?”.
A szenvedés egyetemes. De az áldozatlét döntés kérdése. Nem lehet kivédeni, hogy az embert mások vagy a körülmények meg ne sértsék, el ne nyomják.
Egy dolog biztos: lehetünk bármilyen kedvesek, dolgozhatunk bármilyen keményen, érnek fájdalmas dolgok. Környezeti vagy genetikai tényezők fognak hatni ránk, amik fölött csekély vagy semmilyen hatalmunk nincs. De mindannyian megválaszthatjuk, hogy áldozatok akarunk-e maradni. Nem választhatjuk meg, mi történik velünk, de megválaszthatjuk, hogyan válaszolunk a tapasztalatra.
Sokan közülünk az áldozatlét börtönében maradnak, mert tudat alatt biztonságosabb érzés. Újra meg újra azt kérdezzük, „miért”, abban a hiszemben, hogy ha valamiként megtalálnánk az okát, csökkenne a fájdalom. Miért lettem rákos? Miért vesztettem el az állásomat?
Miért lett a páromnak másik kapcsolata?
Keressük a választ, az értelmét, mintha volna rá logikus magyarázat, hogy miért úgy történtek a dolgok, ahogy történtek. De amikor azt kérdezzük, „miért”, megakadunk annál, hogy valakit vagy valamit találjunk, akit hibáztathatunk – beleértve önmagunkat is.
Miért pont velem történt ez? De miért ne pont veled?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése